Hogy vagy? Jól? Látod ezt a lócát? Szerinted miért tettem ide? Mert ott voltam. Leültem rá, mélyen magamba szívtam az őszi táj minden illatát és hunyorgó szemmel pillantást vettettem a fák lombjain átkúszó délutáni napsugarakra. Éreztem, ahogyan áthat valami megamagyarázhatatlan erő, mintha nem lennék egyedül. Valami azt sugallta, hogy ezt a felülmúlhatatlan tökéletességet csak valami nagyon felettünk álló alkothatta. És amit abban a pillanatban éreztem, azt még az ember alkotta nyelv sem képes körülírni. Nem is akartam, és most sem akarom. Aztán lassan felálltam és eljöttem, de még mielőtt ott hagytam volna ezt a meghitt pillanatot, lefotóztam. Miért? Én sem tudom, talán ösztönösen. De akárhányszor ránézek erre a képre, fel tudom idézni azokat az érzéseket, amelyek már rég tovaszálltak. Talán ezért fotózom? Igen ezért! Minden elmúlik, mert el kell, hogy múljon. Tudom, hogy nem szabad lenne a múltban élnünk, csak a jelenben és közben mindig a jövőbe tekinteni. Ami elmúlt az elmúlt, soha nem jön vissza többé. Mégis van egy olyan csodás képességünk, hogy vissza tudunk idézni érzéseket, illatokat, hangulatot. Ugye, hogy milyen jó dolog? Vagy inkább jobb lenne elfelejteni? Most itt a rossz pillanatokra gondolok. De mi a rossz és mi a jó? Az egyik azért rossz, mert fáj, a másik meg nem? És mi akkor a fájdalom? Kicsit összezavartalak, ugye? Szeretem a kérdéseket megkérdőjelezni. De ha már itt tartunk, annyi biztos, hogy egyik érzés sem tud meglenni a másik nélkül. Nem tudnánk, hogy mi a jó, ha nem tudnánk mi a rossz, és minél jobban megtapasztaljuk mindkettőt, annál teljesebb az életünk. Kissé eltávolodtunk, olyan kérdésekbe mélyedtünk, melyeket még én sem értek teljesen. Egyet viszont tudok, én is szeretném újra ás újra átélni a szépet és kellemeset, mert, sajnos, az idő fogalma korlátozz bennünket ezen a téren. De a fotó, ha kicsit is, segít ebben. Hogy visszaidézzük azt, ami fontos számunkra, és hogy begyűjtsük a pillanatot abba a furcsa tarsolyba, amit életnek hívunk.

D.F.